Elcsesztem a szivárványt.

Afremov kép után, rengeteget dolgoztam rajta, feláldoztam a hónapok óta őrizgetett, legszebb, hatalmas vásznat és-elcsesztem. Ez van. Most ott szárad a kandalló tetején, jövök-megyek mellette és Kiski barátom szerint-olyan nyolcadikos szintű produkció.

Ekkora képet nem vakar le az ember, meghagyom tanulságnak. De azért mérges vagyok és sokat töröm a fejem rajta, hogy mit rontottam el? Az arányokat, a színeket, az egészet? Arra emlékszem, hogy gondosan szerkesztettem, rajzoltam és egy ideig jó volt, mert pontosan úgy csináltam, ahogy a mintaképen látható. Kb. a szivárványnál, amikor az erdő és az ég már megvolt, tartottam két nap szünetet. Ami aztán jött, az út, a lámpák, a fény/árnyék miatti bejavítások már nem követték Afremov festményét. Sőt, sokáig gondolkodtam, hogy nem is lámpákat, hanem e színes köpenyekbe burkolódzó indiánt teszek a szivárvány alá. Messziről nézegetve volt olyan benyomásom, hogy ő kívánkozna oda. Mégis inkább lámpák.

A sárga úton kellett volna maradnom.

Mérgemben egy óra alatt összevagdaltam a nyírfaligetet. Kiski unalmasnak tartotta, ezért újabb tíz perc alatt kiránduló leányzó is került bele. Ez sokaknak tetszik. De nem vígasz. Csak helyettes.